Észre sem vettem a pillanatot, midőn először átléptem ez élet küszöbén.
Minő hatalom tette, hogy belenyílottam ebbe a nagy rejtélybe, mint a bimbó éjjel az erdőbe?
Midőn először tekintettem a világosságra, egy pillanat alatt éreztem, hogy nem vagyok idegen ebben a világban, hogy a névtelen és formátlan kikutathatatlan saját anyám képében vett a karjaira.
És így a halálban ugyanaz az Ismeretlen úgy fog feltűnni előttem, mintha öröktől fogva ismertem volna őt. És mivel szeretem ezt az életet, tudom, hogy épp úgy fogom szeretni a halált.
A gyermek felsír, midőn anyja leveszi jobb melléről; csak azért, hogy a másik pillanatban a másik emlőn megvigasztalódjon.

 

Kevélykedtem az emberek között, hogy én ismerlek Téged. Minden művemben a Te arcképed látják. Jönnek és azt kérdezik: "Ki ez?" Nem tudok mit felelni nekik. "Valóban - mondom - nem tudom megnevezni". Megfeddenek és megvetéssel otthagynak. S Te fenn ülsz mosolyogva.
Mesélek Terólad és maradandó dalokba öntöm meséimet. Csak úgy árad a titok szívemből. Jönnek és kérdik: "Mondj el nekünk mindent: mit jelentenek a te titkaid?" Nem tudok mit felelni nekik. "Oh ki tudja" - mondom - "mit jelentenek?" Kinevetnek erre és a legnagyobb nevetéssel otthagynak. S Te fenn ülsz mosolyogva.

 

Ha tarka játékokat hozok eléd, gyermekem, megértem, miért van oly színjáték felhőkön, vizeken, és miért vannak a virágok megfestve színekkel - ha tarka játékokat hozok elibéd, gyermekem.
Ha dalolok, hogy táncolj, akkor értem igazán, miért van zenéjük a leveleknek és miért küldik a hullámok hangos kórusaikat a hallgatózó földnek a szívéig - ha dalolok, hogy táncolj.
Ha édességeket adok mohó kacsóidba, mindjárt tudom, miért van méz a virág kelyhében, és miért telnek meg titkon édes lével a gyümölcsök - ha édességet adok mohó kacsóid közé.
Ha megcsókolom arcodat, hogy nevess, kedvesem, bizony-bizony értem, micsoda öröm árad az égből a reggeli fényben, s mily gyönyörűség az, amit a nyári szellő legyez a testemre, - ha megcsókollak, hogy nevess.

 

Babits Mihály fordítása