A bánat, mint egy nagy fekete madár

 

Hívatlan, kéretlen, vállaidra száll

 

Hosszú karmos lábát, húsodba mélyeszti

 

Kit zsákmányául ejtett, többé nem ereszti

 

Apránként lakmároz, kedvét leli benned

 

Amilyen ő maga, olyanná kell lenned

 

Hatalmas szárnyait kitárja fölötted

 

Takarván a napot, árnyék lesz körötted

 

Vágynád a meleget, de már erőd sincsen

 

Nyújtanád kezedet, de már senkid sincsen

 

Ki vigaszt adhatna, és erős karjával

 

Űzné a madarat, s a bút is magával

 

Végül beletörődsz, megtört a nagy madár

 

Nem keresed többé, hol a másik határ

 

Tollaid rendezed, kárálsz egyet, kettőt

 

Nem kémleled többé, ott fönn a teremtőt

 

Szárnyad alá dugod, búsan a fejedet

 

Csak a magányt vágyod, nem kívánsz egyebet

 

Zsákmánya lettél, jaj, a fekete madárnak

 

Nem térhetsz  vissza már,

 

Akárhogy is várnak