Rekkenő hőség ült Komáromon. A Duna felszíne izzott és füstölt, s a város utcáin a meleg levegő úgy ragadt a falakhoz, mint a kenyértészta a teknőbe. Az urak izzadtak, imbolyogtak, és irigyen pislogtak a homokos part felé, ahol két cigánykölyök hűsölt a bivalyok között. A deák, aki előttük járt, egy ház előtt végre megállt.

- Itt lakik - mondta.

A palánk kapuja kenetlenül nyikorgott, néhány tányérica állt az udvaron, fejét hűdésesen lelógatva, mozdulatlanul. Egy szederfa is, szomjas kutyaként lihegve, a kút mögött; de az árnyéka nem volt nagyobb, mint a tenyerem. Mikor az urak a szobába léptek, megkönnyebbültek. Nyitott szájjal szedték a levegőt, akár a csukák. Az ágyon felült a beteg.

- Jó napot, nagyságos uraim... - szólt tisztelettudóan, és a füle mögé seperte a haját. Magas, sovány ember volt, himlő marta bőrű, csontos. Ő volt a rücskös Sebő, a városi bakó.

A kopasz úr a szemét dörgölte: viszketett a melegtől.

- Beteg vagy még, Sebő? - kérdezte a másik, Móri Márton, a fehér szakállas. A kalapját nem vette le. Mért venné? Hét hajója úszik a Dunán; tavalyelőtt, a tűzvész után, a császár írt neki levelet. Pergamenlevelet, karmazsin pecséttel, néggyel...

- Beteg - nyögte a bakó. - Már három hete.

- Azazhogy pontosan huszonöt napja.

- Igenis.

- A szíved?

- Igenis. És a vesém.

- Pedig a munka már meggyűlt nagyon...

- Hányan vannak?

- Tizenketten.

A bakó hümmögött. Mit csináljon, ha beteg.

- Hanem bennünket nógat a tanács, Sebő. Hogy mi lesz, mi lesz?... Tele a siralomház, és az költséges mulatság. Lábra állsz-e hamarosan?

- Én? Én már soha. Nagyságos uraim, én meghalok.

Az urak összenéztek.

- Meghalsz, azt mondod?

- Meg. Igen, hamarosan.

No még ilyet. Az ember azt hinné, a hóhérnak pecsétes alkuja van a halállal. Hogy nem bántják egymást.

- Honnan veszed?

- Érzem, uram.

Móri Márton a homlokát ráncolta. Töprengett, aztán levette fejéről a kalapot. Mégis.

- Hát ha ennyire vagy, mit tehetünk akkor? - dünnyögte jóakarattal. - Mihelyt érzed, hogy itt az idő, szalajtsd el hozzám a gyereket. Én meg küldöm át a papot... Nem akarom, hogy úgy pusztulj, mint a farkasok. Jó lesz?

- Nagyon - örvendezett Szabó. - És köszönöm a hozzám való jóságát.

Mikor kívül voltak a küszöbön, mintha lángok közé léptek volna.

- Most mi lesz? - kérdezte a deák.

Az urak tűnődtek. Az lesz, hogy áthozatják Sztrhacseket.

- Az ki? - állt meg Móri Márton.

- Az esztergomi bakó.

- És te, fiam - szólt a deákra a kopasz -, megírod neki szépen a levelet.

- Igen.

- Ma csütörtök. Péntek, szombat, vasárnap... Vasárnap virradóra átmegy érte egy szekér. Délre itt lehet.

- Itt.

- Aztán kialkuszod vele, érted? Segédet ne hozzon magával. A Sebő legénye ellátja a dolgot.

- El - bólintott erre a másik kettő.

A komáromi tanács híres volt a takarékosságáról. Úgy mesélték a megyében, hogy holdfényes éjszakákon az éjjeliőrnek el kell fújnia a lámpásokat az utcán; de a komáromiak röstellték a dolgot, és azt mondták, hogy a lámpást nem az őr fújja el, hanem a szél... Senki se hitte el nekik, pedig színigazság volt. Annál inkább, mert Komáromban egyáltalán nem volt éjjeliőr. A magisztrátus sajnálta rá a pénzt.

Azt remélte mindenki, hogy fordul az idő. De a hőség csak nőtt. Péntekre, szombatra még melegebb lett, vasárnap már a homokban főtt meg a tojás, felpukkadtak a fán a szilvák, a lovak lázasan rángatták a kötőféket, és a Kispolgár utcában hasba rúgták a mézesbábos feleségét. Mégis, a benei vesztőhelyen, a Kis-Duna partján összegyűlt vagy ötszáz bámészkodó; teljes létszámban jelent meg a városi tanács, ott volt a főbíró, az ügyész és Ciprián, a bencés apát. Aztán felvonult az őrség, és elővezette a hátrakötözött kezű és kiborotvált tarkójú rabokat, szám szerint tizenkettőt. A tömeg, a sűrű gyülevész, kéjesen számolgatta: tizenkettő, tizenhárom... Dehogy! Csak tizenkettő! De különben számolja őket a sátán ebben a cudar kánikulában... És sehol egy csepp víz!

Sehol egy csepp víz, és sehol egy csepp árnyék, akkora sem, mint egy mogyoró. Hol a Krisztus kínjában kujtorog az a Sztrhacsek? Mért nem jön már? Délre mondta, most három óra. Egy asszony összeesett. A tanácsurak szitkozódtak, s a főbíró beküldött egy legényt a városba, és hozatott egy lajt vizet. A vizet egykettőre megitták, a rabok végképp nem kaptak belőle. Minek az nekik? Egy félóra, egy óra - egyszer mégiscsak megjön az a nyavalyás bakó, és akkor úgyis leüti a fejüket.

Szedlák azonban, a nagypofájú Szedlák, hangosan méltatlankodott. Megölte az apját, megfojtotta a feleségét, pucér kölykeire rágyújtotta a házat - ez igaz. Hogy ezért fejét veszik, hagyján. De mért nem adnak vizet?

- Nem jutott - magyarázta Stéhammer, a kövér patkolókovács. Szelíd ember volt, egy szúnyogot se nyomott volna agyon, nemhogy emberre emelné a kezét. A szelíd Stéhammer húszforintos aranyakat vert - finom ötvösrézből -, az Úristen se fogta volna rá, hogy nem arany. De Lipót császár orrát egy kissé piszére verte Stéhammer, s az emberek tüstént észrevették, és mondták: "A császár orra nem ilyen..." Ez juttatta ide Stéhammert, de a kovács még akkor is türelmes volt, mikor a többiek már fennhangon zúgolódtak. Persze, Szedlák vitte a hangot, de az a vörös tót se maradt szégyenben, aki valami pörös ügyben ágyékon rúgta a füleki várnagyot.

- Mi lesz már? - kiáltozott a tót. - Jön a hóhér, vagy nem jön?

Erre aztán a többi is nekibogárzott, zajongott, lökdösődött, mondván, ez a hőség rosszabb a halálnál, és velük ne járassa a bolondját senki, hanem hozzák azt a hóhért, kerítsék elő a föld alól is, és gyerünk! A lárma fokozódott, úgyhogy a főbíró elunta, és intett az őrség kapitányának:

- Pápai, csinálj rendet!

De Pápai se tudott rendet teremteni, mert a rabok már egészen odáig voltak a melegtől, s nyugtalanságuk a nézőkre is átragadt. Az ilyen csürhének nem kell sok. Elkezdték ordítani, hogy ez gyalázat, azoknak az embereknek igenis joguk van hozzá, hogy kivégezzék őket, és szennyes nevekkel illették a magisztrátust. Az urak idegesek lettek, összedugták a fejüket, és azon tanakodtak, hogyan lehetne egy szakasz svalizsért feltűnés nélkül kihozatni, de szerencsére nem volt rá szükség, mert Péter, a pribék, egyszerre elkiáltotta magát:

- Békesség, emberek! Itt jön Sztrhacsek!

Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott, és Szedlák, könyökével törölve arca verejtékét, megnyugodva mormolta: "Na, hála Istennek!" És mindenki Újfalu felé tekintett, és leste a hóhért, és örült.

Újfalu felől a komp lassan úszott által a Dunán, a kompon a kordé, a kordén a bakó; s a bakó vállán a bárd, melyen időnként vakító fénnyel villant meg a nap, amitől az ember hátán a hideg futkározott. Aztán kikötött a komp, s a kordé lépésben húzott a felparton fölfelé, lágyan és libegőn, a meleg levegő hullámain úszva.

Így érkezett meg Sztrhacsek, egy kövér, zömök ember, akinek már a hangja is elárulta, hogy egy dolgot szeret csak a világon: a sört. A főbíró elé járult s meghajolt; a bíró pedig egy hosszú iratot olvasott fel, előbb latinul, aztán magyarul, és kimondta, hogy a tizenkét bűnösön hajtsák végre az ítéletet. Ezután felvonultak a rabok, elsőnek Szedlák, aztán Stéhammer, utána a vörös tót, majd Pintér, Gál, Fodor meg a többi. Sztrhacsek megszámolta őket, azután a tőkébe ejtette a bárdot, és kijelentette, hogy ez nem tizenkettő, hanem tizenhárom, eggyel több, mint amennyit a levélben kialkudtak. Ő pedig, mondta Sztrhacsek, nem bolond.

Erre előlépett a főbíró újra, és leszámolta a rabokat. Egy, kettő, három és így tovább, aztán megjegyezte, hogy ez kerek egy tucat, Sztrhacsek talán Pétert is beleszámította, de azt, lévén ő a pribék, fölösleges lefejezni, sőt. Erre Sztrhacsek sorba állította a rabokat, és leszámolta őket olyképpen, hogy minden embert oldalba bökött a bárd fokával. Egy, kettő, három, négy... Kérem, ez tizenhárom ember, nem számolva a pribéket, a vak is látja, hogy eggyel több. Nem érti az urakat, miért akarják csúffá tenni őt, aki nem vétett senkinek. És megesküdött a Szeplőtlen Szűzre, hogy nem dolgozik többre, mint amennyire aláírta a nevét. Álljon belé a döglés.

Mit volt mit tenni, az ügyész elővette a névsort, és felolvasta. Így került meg a többlet, a tizenharmadik, akit rögtön félreállítottak. Kiderült, hogy egy bizonyos Mikó, Ürgepusztáról szökött jobbágy, aki tévedésből került ide, s voltaképp csak ötven botütés járt neki meg négy aranypénz bírság; ennélfogva Péter ülepen rúgta és ráförmedt, hogy kotródjon a fenébe. Aztán a tőkéhez igazgatta Szedlákot, Ciprián apát felemelte a feszületet, és Sztrhacsek kezében fütyülve lendült meg a bárd.

Mikó elsomfordált, és oldalvást megállt. Nézte a bakót, mily gyorsan, biztosan és ütemesen dolgozik; istenáldotta keze van neki. Mikor Fodor volt soron, közelebb lopózott és figyelt. Egy kicsit szégyellte, hogy elkergették, egy kicsit bánta is. Úgy érezte, hozzájuk tartozik; hetek óta ült velük a fogdában, velük szenvedett ott, és velük aszalódott a napon itt... Mi várt rá? Ötven bot, a bírságpénz, úrdolga, tized, kilenced. Örömtelen napok után, küszködés és nyomorúság után megdöglik egy napon így is, úgy is. És ez a Sztrhacsek jól végzi a dolgát. Most Stéhammer volt soron, a kilencedik; a tizedik a vörös hajú tót, tizenegyedik Pintér és az utolsó Gál... Odalépett a nyomába.

A hóhér keze csak járt, mint a cséphadaró; nem gyanakodott, és nem gyanakodtak a nézők se, a sűrű csürhe odaát; de az urak látták, és kedvtelve mosolyogtak a bajuszuk alatt. Talán még Mikó is mosolygott, látván az urak ravaszságát, ahogy most kibabrálnak a bakóval. Nézd a marhát - gondolta -, még lépre megy! És szívből örült, hogy ilyen olcsón szabadul.

 

1945