LITERA TÚRA

ÚJABB VERSEIRŐL
**

Még bugyborékol.
A járókelőszerű, ki majd hírt ád,
lepöccenti az egyencigarettát.

BAGATELLE

57 kiló lepkeszárny
sor összeragadt pillanatom.
Vonszolódok a beváltóhely felé.

NAGY BÁLINTNAK

Mint fenyők ködbe – – –
fáradtságba, undorba
bugyolálódik a jóakarat.

Ha heten: öten.
Öten: akkor hárman.
S ha hárman: akkor inkább ketten.

A többiek
többségükben kibírhatatlanok.
Magunkon kivül:

vagyunk egynéhányan.
S magukon kivül vannak
egynéhányan.

A levegőég herseg
(vadászgép szeli át)
mint rétesalma húsa.

Kik jönnek most az agya-
fúrt politikusok után? Buta
katonák? Újabb agya-

fúrt politikusok?
Laza póráz?
Börtönök? kussok?

Kivándorol egy ország önmagából?
Megjött a villamosod.
Siess. Szerbusz.

SZERELMES VERS

A tények összegyűltek ellenem,
szerelmem, és nem-valónak mutatnak.
Nevetés? Vacogás? "Fogadj fiadnak!"

BÜSZKÉLKEDÉS

Nézz szét ezeken a.
Ezt mind én hagytam abba.
Amikor a legkevésbé szerettek volna abbamaradni.

A BÜNTETÉS

Mi lesz velem, itt
a halál őrlőfogán.
e ragyás szirten?

Eszelős, bosszuálló
mosollyá gyűrődnek
a Föld ráncai.

Milyen némán,
hirtelen érik meg a
büntetésre a bűn.

AIR

a világ fénylik
mint egy halott gyík
mint egy mézcsöpp

a világ fénylik
mint rózsafa bútor
mint öregember keze

a világ fénylik
mint kép fölött
az üveg

Igen, és egyszer meghalok

és nem leszek, csak puszta név,

vagy az se, falevélvacok

résekből egy szín visszanéz,

nem lát meg ember, se madár,

te sem, pedig súgom: ,,vagyok",

- bár torkom sincs, s hangom, akár

az augusztusi csillagok,

elég a lombbal, mielőtt

szólhatnék... Fű, hamu dadog.

Simítsd meg majd a levegőt

testeddel, s tudd, hogy az vagyok.

A csönd elvirágzik levelet hajt a bánat nagy erekkel

Ne sikolts ne sikolts ne törj meg engem a szemeddel

Ne feszíts föl a jajgatásra eleven síró kötelekkel

Száradok húsomban szerveimben belep a halál döngő kék legyekkel

Mint a polip karjai idegeim a nyálas űrbe kinyúlnak

Csillag-halacskákra tekerődnek forró vérüktől ittasúlnak

Nyálkás zöld szem vagyok tengelyen forgó szenvedéseim kigyúlnak

Emelj ki mélyeimből üveges-közönyömtől ragadozó-álcámtól szabadúljak

Egy szarvast hallottam énekelni vándoroljunk arra a tájra

Ott csöndből vannak a levelek a némaság fái felszöknek sudárra

Ott piros madarak virágzanak ődöng a szelídség őz-sutája

Kihajt szívedből a szívem holdfényben nyit a csönd virága

„Mindig messze keresik valahol az Istent, a nagy dolgokban, mintegy távcsővel és nagyítóval, a csillagok, felhők és végtelenségek között. De én már tudom, hogy biztosabban megtalálom Őt az egészen kis dolgokban, a véletlenekben, a jelentéktelenségben, azokban a pillanatokban, mikor csodálkozva pillantunk fel, valamit értünk, amit az elébb, az élet sivatagjai és szakadékai között vándorolva, nem értettünk. Ez a pillanat, mikor egyszerű és világos lesz valami, ami az elébb homályos és érthetetlen volt, ez a pillanat, mikor fölénk hajol Isten.”

Kicsinyke a jóból, a rosszból tömérdek

Ez, az, amit gyakran, tapasztalok, érzek

Se előre, se hátra, többé már nem nézek

A jelent, mint rossz álmot,

úgy tudom túlélni

Nincs erőm már hinni,

 nem merek remélni

Hátamon fát vágnak,

gyűlölt hétköznapok

Mondd, miért

 Kérdem én,

hisz

Nem csalok, nem lopok

Az idő az, ki lopja büntetlenül életem

Hidegben bámulom, bambán, lélegzetem

Nincs, aki mondana, nekem igazságot

Az igazság, az olyan, mint a csont, a lerágott

Kemény, és üreges, nem olyan, mint az előtt

Mielőtt kiszívták   

belőle, előlem, a

Benne lévő velőt

Velőtrázót sikolt az értelem

Lassan már kitisztulni is képtelen

Mert véres csatában kimúlt az érzelem

                         Fejem                               fel, úgy

                       lehaj                                 megyek

               tom, a                           én is a

                      gallérom                     csatába el

Rád gondoltam, csöndes ház

Hol a magány, ajtót ráz

Kintről, csendnek kopogtat,

Hol meg bentről ropogtat

Bútort, képet, perceket

Kvantot kántál, s terceket

Messze vagyok, ám tudom

Ott lesődsz a kulcslyukon

Ó, hű társam, bús magányom

Kuporogsz a kihűlt ágyon

Reméled, hogy visszatérek, és

Majd mindent elmesélek

Most, semmit nem ígérhetek

Csak, számlálom a perceket

Ölbe ejtem két kezem

Nem sírok, nem vétkezem

Éltetem, (tán’), hiú reményem

Sikerül majd visszatérnem

JÓZSEF ATTILA

LASSAN, TŰNŐDVE
(Reménytelenül)



Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.


Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.


A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szelíden
s nézik, nézik a csillagok.
 

Harc dúlja lelkem

Zajfoltok kezem nyomán

Frontátvonulás

Sír a ház szeme
Könnye eső kopogó
Egy ajtó kinyílt

Mivé lettél Árpád büszke népe?
Mivé lettél nemzetem óh magyar?
Kardodat kezedből miért tevéd le?
Háborút már többé nem akarsz?

Meghátráltál a gyáva csőcseléktől,
Örök szégyen, gyalázat ez reád.
Ki eddig védted viharban, vészben,
Most már veszni hagyod hazád?

Szemed lehunyva, kezed megláncolva
Idegen kéz szántja földedet.
Furfang, cselszövény uralkodik rajtad,
Meddig tűröd még ezt a helyzetet?

Idegen nép dúlja fel otthonod.
Kinek robotolsz, magad sem tudd?
Veszélyben léted, életed,
S nincs készen tartva fegyvered?

Ha elástad is a harcibárdot,
A rozsda szét nem marja ott.
Ébredj magyar!
Tűzd dárdád hegyére a dicső szent zöld színű lobogót!

Akkor méltó leszel majd őseidhez,
Ne csüggedj árva nemzetem, magyar!
Kardot a kézbe, Isten veled lesz és áldott a haza,
Mit oly sok szív akar!

Írta: Tóth Ilona, 1946. július 21-én, 14 éves korában

Akit egyszer porig aláztak:
porig kell azért lehajolni,
a méltósága-vesztett sorshoz
méltósága-vesztve igazodni.

Előtted ember ráng a porban?
Megértem, belerúgni könnyebb.
Még emberibb átlépni rajta
könnyed sikkjével a közönynek.

Mentséged is van, ha a lelked
bátortalan feddése rád vall?
másokért őrzött tisztaságod
nem szennyezheted más porával.

Ha lehajolsz, még orra bukhatsz,
és hát derekad roppanó is,
ápolt tüdődet is belepné
a talajmenti szilikózis,
hát nem hajolsz porig, ha porból
akármi hív: kincs, ócska holmi...

Pedig akit porig aláztak -
porig kell azért lehajolni.

A márványfehér angyal a bírósági teremben ült a hallgatóság között, mint a tárgyalás tanúja. A nagy ablak alatt, az első sorban, jobb oldalt foglalt helyet. Hatalmas szárnya a széktámlája mögött hátrameredt és a mögötte lévő két ülést is elfoglalta. Mivel jó két fejjel magasabb volt a hallgatóság többi tagjánál, sokukat akadályozta a látásban, de senki sem emelt emiatt panaszt. Úgy látszik, senki sem vette észre a jelenlétét. Ellenkezőleg, egy földbarna képű, nagyon kövér némber horkolva neki-nekidőlt, mintha oszlop volna. Noha ennyire sarokba szorult, ami kétségtelenül kínos volt a számára, mégsem látszott tökéletesen szoborszerű, szigorú arcán semmiféle érzelem. Egyenes derékkal és mozdulatlanul ült, mindenestül fehér kőnek látszott. Egészében véve túlméretezett temetői szobor benyomását keltette. Csak űrsötét szeme követte nyugodt koncentrációval mindazt, ami történt.
A terem, ahol a tárgyalást tartották, nagyon nagy volt. A hátrafelé emelkedő, félkörben ívelt padsorok fenn bizonytalan félhomályba vesztek. A levegőt sok szólamú halk mormolás, köhécselés, suttogás hatotta át. A padsorokat sűrűn megtöltötte a hallgatóság, és az egyes emberek arca, számtalan fehér folt, ide-oda ingott, mint nádtenger a szélben.
A bírói asztal helyén, a terem főfalánál jó négyméteres, nyers gerendaállványzat magasodott. Összeácsolt deszkákból lépcső vezetett a korlát nélküli emelvényhez, amelyen csak egy kis asztal állt, mögötte meg egy szék.
Ettől az állványzattól jobbra és balra, de kissé előrébb keskeny, szintén hevenyészetten összeeszkábált gerenda- és deszkatornyok emelkedtek, amelyek szószékben végződtek. A tornyok között hosszú, alacsony, összekötőként is szolgáló fapad húzódott.
Minden készen állt a tárgyalásra, de vártak még a kezdéssel. A közönség ezen, úgy látszott, nem nyugtalankodik, sőt szinte az volt a látszat, mintha alig érdekelné az, ami majd ott elől történni fog. Mindenki túlságosan elmélyedt a szomszédjával folytatott suttogó beszélgetésben. Csak az angyal szegezte roppant pillantását a fajtájabeliek rendíthetetlen figyelmével a még üres színtérre, mintha már most látná a majd ott történő eseményeket.
Végre kinyílt az állványzattól balra egy kis ajtó a főfalon, és tíz-tizenkét férfi és nő vonult be rajta, rövid ujjú almazöld köntösben, ugyanolyan színű fejfedővel. Némelyiküknek fehér gézkötés volt az orra és szája előtt, és mind gumikesztyűt viselt. Egy sorban álltak a pad elé a két fatorony között, majd amikor létszámuk teljes lett, egyszerre ültek le. Néhányan közülük odasúgtak valamit a szomszédjuknak, ezek továbbadták a hírt, és végül mindannyian az angyal felé fordultak. Az mozdulatlan meredt rájuk, mintha a távolba nézne, és ők sorra lehajtották a fejüket.
Hirtelen fülsüketítő csöngőszó harsant, de a hallgatóság alig vett erről tudomást. Az általános mormolás, suttogás és köhécselés változatlan hangerővel folytatódott. Aztán megint felrántották az ajtót és ketten viharzottak be rajta, libegő, fekete talárban. Egyikük nő volt, rövidre vágott, őszes hajjal és enyhe bajuszkával, a másik zömök, vörös arcú férfi, feje búbja kopaszon fénylett. Villámgyorsan, mintha minden másodperc időveszteségért kár volna, felmásztak a jobb és a bal oldali toronyba és elfoglalták helyüket a szószéken, ahol vadul mindenféle iratot kezdtek el lapozgatni.
Közbe-közbe harcias pillantásokat vetettek egymásra. A nő egyszer végigpásztázta tekintetével a nézők tömegét, amíg ott fel nem fedezte az angyalt. Jelentőségteljesen odaintett neki, két kezét felemelte és ökölbe szorította. Az angyal semmiféle jelét nem adta, hogy felismerte vagy megértette volna. A kopasz észrevette kolléganője jeladását, és kereste azt a személyt a közönség körében, akinek ez szólhatott. Amikor meglátta az angyalt, bosszúsan összevonta a szemöldökét, megrázta a fejét és tovább kotorászott az aktáiban.
A félelmetes csengő megint felsivított. A kis ajtó kinyílt, és lassan, csusszanó, kis léptekkel egy szörnyalak lépett be rajta. Öltözetétől csak oldalazva tudott a nyíláson áthaladni, akkor sem minden nehézség nélkül. Keményített fodrokkal díszített cinóbervörös kimonószerű köntöst viselt. A lába nem látszott, mert a köntös nemcsak hogy földig ért, hanem még több méter hosszan uszályszerűen maga után is vonszolta a szörnyalak. Szokatlan magasságából csakúgy, mint tétova járásából, arra lehetett következtetni, hogy magas koturnuson áll. Fejét és arcát kaptárszerű, vörösre lakkozott vesszőfonadék rejtette. Csak apró, fehér keze látszott, amely szétterpesztett ujjakkal, hosszú, hegyes körmökkel meredt ki a szövet alól.
Az alak fenyegető méltósággal imbolygott előre és megfordult tengelye körül. Nyilvánvalóan nem látott. Az almazöld köpenyesek közül néhányan felugrottak, odasiettek, és a vörös ruhásat alázatosan a középső állványhoz vezették. A többiek is felálltak, sőt még a bajuszos nő és a kopasz is tisztelettel figyelte szószékéről, amint ez az alak most végtelen lassúsággal felkapaszkodik az emelvény hevenyészett lépcsőjén. Felérve, súlyosan leereszkedett a kisasztal mögött álló székre, levette fejéről a fonott sisakot és maga mellé állította a földre. Napvilágra került arca mészfehér volt, fejét irdatlan ősz sörény keretezte. Arca éppen az óriási szerelés miatt tűnt szokatlanul kicsinynek és bábszerűnek. Kifejezéstelenül meredt maga elé.
A zöldköpenyesek leültek. A fekete taláros nő biccentett az emelvényen ülő vörös kimonós alak felé, és megszólalt. Hangja mély volt és rekedtes, és ezért a teremben uralkodó általános zsibongásban csak nehezen érthető.
- A hetvenhárom per nyolcszázkilenc római ötös ipszilon kilencvenegyes beadvány van napirenden. Az egyelőre még névtelen személy engedélyt kér a megtestesülésre. Ahogy a mellékletből kitűnik, semmiféle ok nem forog fenn, hogy kérését megtagadjuk. Kérem tehát az igen tisztelt bíróságot, hogy hagyja jóvá a kérést.
- Ezúton közlöm önnel - kiáltotta a kopasz a másik szószékről meglepően magas, éles hangon, miközben egy iratot lengetett -, hogy ezen hivatalos szakértői vélemény szerint a névtelen személy máris, minden engedély nélkül elindította megtestesülését. Már magában ezzel is vétséget követett el az engedélyező szabályzat hétszáztizenkettes paragrafusának harmadik bekezdése ellen. Ilyen befejezett tényeket csak azért teremtenek, hogy a bíróságot befolyásolják és a többi érdekeltet megzsarolják. Az igen tisztelt nagyra becsült bíróság nem hagyja magát ettől befolyásolni, és visszautasítja a jogtalan kérvényt.
- Igaz, ami igaz - felelte a nő -, és egyébként részünkről soha nem is vitattuk, hogy a megtestesülés első lépései megtörténtek már, de amint indoklásunkban kimerítően kifejtettük, a kérelmező abból a feltételezésből indult ki, hogy az igen tisztelt bíróság fel fogja ismerni annak az abszolút szükségességét, hogy a megtestesüléshez bizonyos időpontot betartsanak. Hiszen világos, hogy bizonyos körülmények csakis bizonyos időpontban adottak. A megtestesülés előrehozatala vagy elhalasztása teljesen más feltételeket idézne elő és ezzel meghiúsítaná vagy legalábbis nagy mértékben veszélyeztetné a megtestesülés egész értelmét. Ez azonban kérelmező indokolatlan negatív diszkriminációját jelentené, amely nem felel meg az egyenlőség elvének. Az igen tisztelt bíróság elvégre nem válhatik bűnrészessé olyan cselekményben, amelyet más esetben megtorolni köteles. Mi tehát kitartunk kérelmünk mellett, és kedvező döntést várunk.
- Ostobaság! - vágott a szavába a kopasz. - Az egyik időpont éppen olyan jó, mint a másik! Hiszen különben úgyszólván természettől fogva adott lenne minden kérvényező pozitív vagy negatív diszkriminálása. A tisztelt kolléganő által említett feltételek kétségtelenül fennforognak ugyan, de a megtestesülendőre nézve pozitív vagy negatív befolyásuk előzetesen soha nem ismerhető fel. Más szóval: hogy adott időpont kedvező-e adott személy megtestesülésére avagy kedvezőtlen, az mindig csak utólag derül ki - gyakran már csak a megtestesülés befejezése után. Csak nem fogunk itt holmi hamis misztikának hódolni! Hová jutnánk, ha úgyszólván kozmikusan akarnánk programozni a megtestesülést! Ez egyszerűen nevetséges.
- Nevetséges - kiáltotta a nő lassan ugyancsak felhergelődve - az ön mechanikus és materialista gondolkodásmódja, kolléga úr! Nevetséges, sőt rosszabb annál: - cinikus! Mert az ön véletlen-elve ellentmond az emberi méltóságnak! Az ember nem házinyúl! Az ember lénye a sorsában rejlik! És mivel egyszeri, az egyszeri körülményektől függ! Éppen ezért épp olyan bűnös dolog egy megtestesülést meghiúsítani, mint megsemmisíteni egy már létezőt. Gyilkosság, kolléga úr! Védencem évszázadok óta készítette elő megtestesülését. Ő hozta össze dédszüleit, nagyszüleit, és most a közvetlen nemzőit. Ehhez a részletek elképzelhetetlenül pontos egyeztetésére volt szükség! Ha dédapja ama bizonyos napon nem húzatott volna fogat, nem találkozott volna a megfelelő női személlyel, aki átutazóban csak egy flastromért tért be ugyanahhoz a falusi felcserhez, mert a sarkát a hosszú gyalogút feltörte. Ha nem találkoznak, nem házasodnak össze és nem hoznak létre utódokat, akik között volt egy leánygyermek is, akiből a jelenlegi kérelmező nagyanyja lett - vagy inkább lesz. Ezernyi, milliónyi ilyen részletet lehetne itt felsorolni. És ön megsemmisítené az okságnak ezt a csodálatos művét? Ön az utolsó pillanatban becsapná az ajtót a kérvényező orra előtt? Arra kényszerítené, hogy elölről kezdje az egész fáradságos munkát? Milyen jogon? És még ha az egész munkát elölről kezdené is, eredménye nem lesz és nem lehet ugyanaz, mint a mostani. Védencem talán olyasvalamit adhat a világnak, amit csak most és csak az adott körülmények között tehet. Gondoljon a nagy szentekre, a lángelmékre, történelmünk héroszaira! Mi lett volna a világból, ha csak egyiküktől is megtagadják a megtestesülés jogát? Hogyan vállalná ezért a felelősséget?
- És ki mondja önnek, tisztelt kolléganő - üvöltötte vissza kivörösödve a kopasz -, hogy nem lesz-e éppen az ön védence minden idők legnagyobb bűnözője, az emberiség átka? Nem lenne akkor jobb, ha megakadályoznánk, hogy megtestesüljön? Amit ön itt előad, nem egyéb alaptalan hipotézisnél! Hogy mikor és milyen feltételek mellett ölt testet valaki, az éppen olyan véletlenszerű, mint a kártyalapok helyzete egy partiban. Ön a felelősséget emlegeti! Ön az emberi méltóságra hivatkozik! Mintha nekünk nem volna mindez sokkal fontosabb, mint önnek! Éppen az, amit ön előad, tisztelt kolléganő, vezet bennünket végső soron a teljes felelőtlenséghez, mert minden értelmes döntésünket lehetetlenné teszi! Ahol titokzatos módon mindennek értelme van, még egy nagyapa kihúzott fogának is, ott egyszerűen semminek sincs már értelme, ott fatális módon egyenértékű, vagyis egyformán értéktelen minden! Ön is tudja, mindannyian tudjuk, hogy réges-régen túlságosan sok az ember már a földünkön. Valóban felelőtlenség lenne minden megtestesülési kérvényt válogatás nélkül engedélyezni. Ezzel éppen az ellenkezőjét érnénk el annak, amit ön, tisztelt kolléganő, olyan hatásosan követel: az emberi méltóság védelmének! Miénk a felelősség, mert megvannak az eszközeink a beavatkozásra. Ez alól a felelősség alól nem vonhatjuk ki magunkat néhány jámbor, de olcsó érvvel! És az ön védence, tisztelt kolléganő, megtestesülési szabályzatunk értelmében egyszerűen létszámon felüli! Személy szerint sajnálom azt a ridegséget, amelyre az ilyen egyedi esetekben a szükségszerűség kényszerít, de meg vagyok győződve az ésszerűségéről. A kérvényt el kell utasítani.
Ezen a ponton a csengő újabb éles sivítása vágta el a két szónok szavát. Elhallgattak és dühös arccal turkáltak irataikban, miközben gondterhelt pillantásokat vetettek az almazöld köntösű csapatra. Ezek némán tanácskoztak, bólogattak, gesztikuláltak és fejüket rázták. Végül kiválasztottak maguk közül egy fiatalembert, aki lassan felállt, és leszegett fejjel, lógó karral állt ott, mint egy elítélt. Levette a gézmaszkot orráról és szájáról, és látszott, hogy elsápadt. Fáradt léptekkel ment a kis ajtóhoz és eltűnt.
Az angyal mellett helyet foglaló testes asszonyság rövid időre felébredt és követte az eseményeket. Most elragadtatottan felsóhajtott:
- Ó, istenítélet következik! - És érdeklődő arckifejezéssel ismét álomba merült.
Az angyal, aki egész idő alatt mozdulatlanul ült, most felemelte fejét és felnézett az ablakmélyedésre, amely alatt helyet foglalt, mert érezte, hogy valami csöpög rá. Ott valóban állt egy nagy üvegedény, amit előzőleg nem vett észre. Tele volt tintával. Talán megrepedt az üveg az előző vad, hangos csengetéstől, mindenesetre a tartalma most egy repedésen át szivárgott és az angyal szárnyára és ruházatára csöpögött. De az most sem mozdult, hanem hagyta, hogy a kékesfekete folyadék beszennyezze és hosszú csíkokban végigfolyjon rajta.
Sötét tekintetét újra mereven a kis ajtóra szegezte. Ez hamarosan kinyílt és egy fiatal nő lépett be. Hosszú, fehér ing volt rajta; óvatosan porcelán mosdótálat hozott, amely szintén fehér kendővel volt betakarva.
A középső állványzat elé érkezve hátat fordított a hallgatóságnak, vállát megfeszítette, felnézett a vörös mezes alakra, majd határozott mozdulattal elhúzta a kendőt a tálról. Ez csaknem pereméig meleg, még gőzölgő vérrel volt teli, amelyben alig felismerhetően valamiféle szervek úsztak.
Ugyanebben a pillanatban felpattant székéről a vörös köntösű, bábarcát a sóvárság vagy düh ijesztő fintora torzította el, félrelökte a kis asztalt, hogy az dübörögve és csörömpölve gurult le a lépcsőn, aztán ő maga száguldott le, felfoghatatlanul gyorsan, s közvetlenül a fiatal nő előtt állt meg. Az a kétségbeeséstől bénultan meredt rá. A vörös mezes egyetlen, táncos mozdulattal a levegőbe nyúlt, arca most teljesen elváltozott és más nem volt benne semmi emberi. Ekkor váratlanul nekilendült, két kézzel beletúrt a tálba, mintha valami meghatározott dolgot keresne, kihalászott egy szervet, talán egy pirinyó szívet, mohón a szájába tömte és lenyelte. Újból beletúrt a tálba, közben a tálat tartó fiatal nőt vérrel fröcskölte be. Alighogy ez megtörtént, eldobta azt, amit a kezében tartott, és meredt pillantással, zihálva és hörögve, vértől csurgó kezével a vörös foltokra mutatott a fiatal nő ingén. Jobbját ökölbe szorította, lecsapott, és olyan félelmetes erővel találta halántékon a fiatal nőt, hogy az egyetlen jajszó nélkül, holtan bukott a földre. A porcelántál összetört.
Az angyal ennél az iszonyatos színjátéknál felegyenesedett és most teljes nagyságában állt ott. A vörös mezes megfordult és vicsorogva nézett felé. Amikor meglátta a kékesfekete foltokat a márványfehér alakon, közeledett hozzá, véres ujjaival a foltokra mutatott, újra ökölbe szorította kezét, és karját csapásra emelte. Ekkor az angyal nagyra nyitotta száját, és meghasadt bronzharang hangjára emlékeztető hangon elbődült. Mintha a világ egy pillanatra megállt volna ennek a kiáltásnak a hallatán.
A vörös mezes feloldódott dermedtségéből, néhány tétova lépést tett, és míg arca ismét bábszerű kifejezést öltött, sőt valósággal szomorúnak tűnt, lehajolt és elkezdte a sötét foltokat dörgölni, miközben ajkai remegve mozogtak, és majdnem érthetetlenül motyogta:
- Bocsáss meg, kérlek... csak kicsit megzavarodtam... sajnálom...
Az angyal még mindig mozdulatlanul állt ott és lehunyta a szemét. Mintha egész teste megrázkódott volna hangtalan, görcsös zokogásában.
Amikor újra felnyitotta a szemét, a vörös mezes a fiatal nő holtteste mellett guggolt, és arcát gyengéden cirógatta. Most öt gyermek állt széles körben körülöttük, fakarddal tisztelegve.
- Ó, be szép! - motyogta a földbarna képű testes asszonyság az angyal mögött -, a gyerekek állnak gyászőrséget az áldozatok és vétkesek fölött!
És kielégült sóhajjal újra álomba merült.
A hallgatóság többi része alig vette észre a történteket. Most is, mint addig, szürke, könnyű széltől borzolt nádtengernek tűnt.

Lázár Magda fordítása

Isten a fában lakott
gyökér volt keze haja lomb
Rezzent ha baltát látott
s elvágódott egy hajnalon

Isten a fűben lakott
akár a felbukott bogár
Széttaposta egy szarvas
híves patakra inni járt

Isten a kőben lakott
kemény volt fönt mozdulatlan
Egy nap önnön vihara
dobta tenger-mélybe onnan

Isten virágban lakott
látogatták méhek lepkék
Majd jöttek csorda népek
s a szívéig lelegelték

Isten a halban lakott
úszkált sötét vizek mélyén
Mérgeket nyelt Hullája
ott lebeg a nádas szélén

Isten a porban lakott
kavarták meztelen talpak
Aztán sok könny és eső
hullott le rá Sárrá maszladt

Isten órában lakott
mutatta hogy múlik minden
Elmúlsz te is – az idő
szólt Így azóta ő sincsen

Isten mécsesben lakott
szelíden meg-meglobbant
Szelek vadászták lángját
Fent világít már a holdban

Isten kenyérben lakott
fehér volt ropogott héja
Kisgyerek kapott hozzá
Most is morzsás csöppnyi szája

Isten a borban lakott
Fényében ott volt a jóság
szelíd zsoltár himnuszok
S danolt sok-sok trágár nótát

Isten reggelben lakott
halálkakasok ugatták
Nem nyitotta ki szemét
Arca nyomot hagy a párnán

Isten ugyanott lakott
ugyanakkor s mindig máshol
Magát kezdte keresni
s eltévedt a vonulástól

Isten népekben lakott
egymás ellen kitakarták
S amíg ők tusakodtak
tovaszökött egy szál szalmán

Isten semmiben lakott
teste üresség De lelke
vágyódott föl S a testét
mindenség fölé emelte

Isten bennem is lakott
Véznácska volt s nagyon gyáva
Tántorgott velem kicsit
és visszavitt a halálba

Olyan ez mint halál a strandon

hirtelen sok lesz a víz s az ég

Döngve csapódik be egy kapu

valaki azt suttogja – elég

volt A fénykép meglobban s elég

földre esik akár a lágy rongy

és kibomlik ami össze volt

kötve Hintaló vár a napon

felejtve Sír mint egy láncra vont

és holdfénytől megvakult kutya

A létre szólna de nincs többé

kedve szólni rá s nincsen oka

hallgatni Lágy szárú laboda

a kertben Jó lesz spenót helyett

Nehéz lázak közt ver a szíve

ír whisky az utolsó kenet

pap és búcsúmondatok helyett

éjről éjre. A nappalok csak

nyitott szemmel átaludt évek

Irgalmatlan messze a holnap

hallgat a múlt – kitörölt honlap

Saját titka hackerévé lett

mikor rájött üres a jelen

semmiből pedig nem hajt élet

Hallja csontjában rág a féreg

meg se rezzen viszi a vonat

Hunyorogva lépek a versbe

látlak menekíted sorsodat

mögötted elhullott hajfonat

repedt üvegű megállt óra

(Egyszer majd felszállsz egy metróra

kopasz leszel és nagyon árva

Csodálkozol amikor meglátsz –

hát mégsem aláztál halálba)